talán nem ezt várjátok. de szarok rá! a végére írtam egy csattanót (?) talán azt. Anonymus barátom azt mondta hogy mivel én mindig megölök mindenkit öljem meg őket is, mert neki nincs szíve hozzá...
Hát íme a remekmű:
Csak sétáltam a parton. Egyedül, magányosan. Néztem a sok szerelmest ahogy kézen fogva mennek. Hallottam a kacagásukat. Kizárnak maguk körül mindenkit, és csak egymásra figyelnek. Elgondolkodtam, hogy milyen szép nekik az élet, elfelejtenek minden bajt és csak egymás jelenlétét élvezik. Sétáltam tovább, a lépteimet a hullámok elmosták.A hajamat a szél fújta, és csak mentem és mentem. Hirtelen egy idegen megfogta a kezem és rám mosolygott. Én rápillantottam és egy kimondottan helyes srácot láttam meg aki elpirulva mosolygott rám. Nem ellenkeztem hogy megfogta a kezem, hisz igazán jól esett. Rég adatott meg ez az érzés. És ő úgy nézett ki mintha ezt ő nagyon is jól tudná. Ahogy néztem a szemébe ő annyit mondott: -Habár idegenek vagyunk, egy kis időre legyen szép az életünk, mert ez nekünk is kijár.-Erre igyunk szólalt meg a lány... (: D) azzal belevetette magát a tengerbe, csak úgy rohant be a habok közé. Lépdelt nagyokat amig csak tudott de minden lépésnél a mélyebb vízbe kerülve a hullámok kicsit hátra taszították, míg végül el nem lepték. Próbált úszni nem a part fele hanem befele a horizonthoz. De a természet erői erősebbnek bizonyultak, a lány elmerült. Még kapálózott, a felszínre akart jutni hogy elmondhassa megbánta tettét és bocsánatot kérhessen de minden egyes apró mozdulatával lejjebb süllyedt a tenger fenekére. Mielőtt eszméletét vesztette a fiú képe jelent meg előtte: -Ez nekünk is kijár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése