Milyen egyszerű lenne az élet, ha az emberek őszintén és becsületesen közölnék egymással véleményeiket, érzéseiket és gondolataikat.

Kint ültem a konyhában, egy széken, mellettem egy hamutál, a kezemben füstölög az égő cigaretta. Szív, lenn tart, kifúj. Szív, lenn tart, kifúj. Hamuzik. Szív, lenn tart, kifúj. Elnyomja a csikket.
-Mehetünk?- kérdezte, és közben nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Nem válaszoltam, csak engedtem had vezessen. Bementünk a szobába, ő becsukta mögöttünk az ajtót. Megfordultam , hogy megnézhessem magamnak, mikor elkapott és szorosan magához húzott. Erős karjaival tartott és nem engedett, éreztem azt a masszív erőt amely benne lakozik, és mindet csakis magaménak akartam tudni. A csókja egyszerre volt gyengéd, de mégis határozott és szenvedélyes.

 Ledöntött az ágyra, és elkezdett csókolgatni, finoman haladt lefele, a számtól a fülemig, majd vissza a számig, aztán lefele a nyakamhoz. Még mindig beleborzongok ha ezekre a csókokra gondolok. Aztán megállt, átfonta rajtam a karját, szorosan magához ölelt, és elindult. Felállt, és lefeküdt, és vitt magával. Súlytalannak éreztem magamat, és az is voltam, hisz a világomban lebegtem. Mert akkor és ott ő volt a világ nekem...