Könnyes búcsút véve indultam el Budapestről, hogy
felfedezzek egy másik kontinenst, egy másik országot, és egy teljesen más
várost. Volt idő ám gondolkodni és felkészülni a 7 órás repülőutat megszakította
egy 5 órás Lisszaboni ücsörgés. A kalandjaimat mégis már Lisszabonban
elkezdtem. Amint sétáltam a reptéren a nagyon távol lévő kapu irányába, az
emberek szerkezete úgy változott meg körülöttem, mire oda értem a Dakari
járathoz, már csak 4 fehér ember volt rajtam kívül. Ebből 3 egy padsoron
foglalt helyet ahol még én is le tudtam ülni. A mellettem ülő férfi épp a
laptopján irt valamit, én pedig kedvesen odahajoltam hozzá és magyaráztam:
-Bocsi bedughatom a laptopodba a telefonom tölteni, mert
elfoglaltad az egyetlen konnektort amit Magyarország óta látok. –ő pedig
készségesen bedugta. Szó nélkül…
A repülőn már elfogott egy érzés, szorított a mellkasom, és
úgy éreztem búcsút kell vennem az Európai kontinenstől. De éjszaka volt és nem
láttam semmit csak pici sárga pontokat…
A dakari reptér már mókásabb helynek bizonyult. Leszállva a
gépről egy buszba tereltek minket, majd megálltunk egy kis háznál, ami úgy
nézett ki mint nálunk egy városháza, pici volt, dísztelen és fehér. Ott egy
folyosón kellett végig menni aztán jött az útlevél ellenőrzés, én egy kedves
lányt fogtam ki, gondoltam itt nem lehet semmi probléma, én vagyok a fehér
ember, miért állítanának mégis meg? Ha azt hinnénk a kontroll gyerekjáték, akkor
el kell keserítselek titeket, mert nem! Először is megkért a csaj hogy rakjam
egy kis szürke gépre az ujjam, én készségesen megtettem, és közben jöttem rá,
hogy ez itt bizony most ujjlenyomatot vesz. Hirtelen át is futott a fejemen,
hogy remélem nem talál semmit az ujjamban. Hisz ki tudja, lehet előző életemben
bűnöző voltam, vagy épp gyarmatosító. Gondolom itt mind kettő ugyan akkora súllyal
bír. A gép elkezdett rezegni, majd a hölgy készségesen megkért, hogy akkor most
jöhet a bal ujjam is. Kicsit bénáztam, hogy na basszus, lehet elbasztam, és már
a bal ujjamat szkennelte a gépbe az előbb, mit mondok?! Ám erre időm se volt,
hisz a kislány máris kérdezett:
-Cím?
-Nem tudom.-
válaszoltam és itt már elkezdett forrósodni alattam a talaj.
-Cím?
–kérdezte újra, mint aki nem érti mit mondtam az előbb.
-Nem tudom,
nem emlékszem…- Ám az igazság az volt, hogy nem is tudtam mi lesz a címem hol
fogok lakni, vagy egyáltalán vár-e rám valaki a reptéren. Csak bíztam
mindenben.
-Oké, akkor állj félre!- és
ezzel a lendülettel elrakta az útlevelem.
Természetesen mint jó állampolgár én félreálltam a kis
kalitkája mellé és erősen gondolkodtam, hátha ki tudok nyomni magamból egy
dakari címet. De nem akartam hazudni, ez mégis csak a szenegáli vám ellenőrzés,
ki tudja mit csinálnak azzal aki hazudik megdöbbenésében. Így kezembe vettem a
telefonom és elkezdtem hívogatni a kinti kontaktom.
Foglalt.
Hívom az otthoni kontaktom aki elküldött a világ közepére.
Foglalt.
Ezért felváltva próbálok hívni mindenkit. De nincs vonal. Legalább
tudom, hogy a kapcsolattal van a gond nem azzal, hogy itt hagytak a világ
közepén. Elmés kobakomnak köszönhetően rájövök, hogy ha hálózat nincs akkor
majd keresek egy wifit… Most biztos fogjátok a fejeteket otthon és azt
gondoljátok, hogy „Jézus!” ám szerencsémre volt wifi a reptéren. Én is ugyanúgy
megdöbbentem, azon már kevésbé, hogy nem működik. Attól még írtam egy emailt
gyorsan az otthoni kontaktnak, hogy ha felébred, akkor dobjon már meg egy címmel.
Bár nem láttam sok esélyt a válaszra, ezért a saját fejem után mentem. Vagyis
vissza a kalitkában ülő kislányhoz, aki szerintem az angol tudását így
hajnalban roppantul túlfeszítette az érdeklődésével, hogy ugyan akkor kedves csak
nem hagytak itt téged a világ közepén, tehát:
-Cím?
Édes makkom most már, nem érti meg, hogy nincs címem, csak
egy pecsétet akarok az útlevelembe, hogy kimehessek cigizni. De válasznak
sokkal jobbat adtam mint a gondolataim.
-Nincs címem, nem találom, a kontaktom meg nem veszi fel a
telefont, mert nincs hálózatom, tessék itt a telefonom, hívd fel vagy legyen
elég ennyi címnek, hisz van egy nevem és egy telefonszámom is ami dakari. – Itt
a lány vagy megsajnált, vagy tényleg elég volt neki ennyi, de elkezdett gépelni
, majd ismételten kérte az ujjaimat egy fotóra, és már nyúlt is a várva várt
pecsétért.
Igen! Beléphetek Dakarba örültem meg. Majd még mielőtt
tovább mehettem volna, egy egyenruhás férfi állt elém.
-Útlevél?
Na basszus, már megint kezdik, csak nehogy címet kérjen ez
is, mert akkor most már tuti nem úszom meg. De nem csak lecsekkolta, hogy
megkaptam-e a pecsétet a kis hölgytől. Tovább enged a bőröndkiadó felé. Ami
konkrétan egy nagyon hosszú szalag ami tekereg körbe egy kis szobában. Már
ahogy belépek kiszúrom, mind a két csomagom. Legalább volt értelme annak, hogy
a lány ott váratott, itt akkor most nem kell. Szerzek magamnak egy tolós
kocsit, és lekapom a két nagy csomagom a szalagról, majd a 3. kis bőröndöm is
feldobom melléjük, szépen elhelyezem a kompozíciót, hogy semmi ne boruljon le,
és elindulok kifelé. Egy újabb egyenruhás úriember áll elém. Azt kéri, hogy
helyezzem fel a csomagjaim az átvizsgáló szalagra. Szépen sorban elkezdem
rakodni a cuccaimat, közben kérdezgetem az úriembert, hogy mindegyiket rakjam-e
fel. A laptop táskánál int, hogy nem kell. A csomagjaim be és kimennek, gond
nélkül. Én pedig elindulok a külvilágba. Az ajtóban újabb egyenruhás örök
tömege, aztán az éjszakai Szenegál tárul elém, sötét gyéren világított út tele
emberekkel. Akik táblát tartanak, nem látom a nevem így elmegyek mellettük. Egy
ráccsal elkerített folyosón megyek végig, a rács két oldalán emberek tömege,
akik nyúlkálnak befele, ki táblát tart, ki SIM kártyát árul, de van olyan is
aki egyből pénzt akar váltani nekem jó áron. Kiszúrom a nevem, egy hölgy
kezében, és nagy mosollyal dobok neki egy puszit, mondja, hogy menjek végig a
folyosón ott találkozunk. Az amúgy 2 perces folyosó 10 percnek tűnik, miközben
azon gondolkodom, mikor fogják ellopni a bőröndjeim. Kiérve a „ketrecből” egy
segítőkész férfi ugrik elém, magyaráz, hogy elvisz. Intek, hogy már van
fuvarom. De újabb emberek jönnek oda hozzánk, hogy segítsenek. Nem hagyjuk.
Aminata, a szenegáli hölgy mondja, hogy menjünk a kocsihoz, így elkezdjük
tolni együtt a kocsit. 3 lépés után 5
férfi lép ismét elénk, hogy majd ők segítenek. A hatalmas kavarodásban kettő
megmarkolja a nagy bőröndjeim és elindul, én meg szaladok utánuk
Aminatával és a kis bőrönddel. Az egyik
fickó nagyon beindult, Aminata kiabál utána, hogy merre megy, de nincs
megállás, megyünk utána. Bepakolják a bőröndjeim egy kocsiba, és kérik a kis bőröndöm
is rakjam mellé, de nem abból nem engedek. Betessékelnek a kocsiba és el is
indulunk. Azt sem tudom ki kicsoda, hogy ismerősök vagy csak reptéri
csencselők. A sofőr kicsoda egyáltalán?!
Nem hosszú az út, de nagyon leköt. Csak bambulok ki az
ablakon, nézem a szegényes romos, koszos házakat, az utcán alig van ember, de
ahol van ott tömegesen férfiak. Ácsorognak a tűz mellett. Igazi Afrika stílus
nem? Biztos éppen sütik az oposszumot. A férfi furcsán vezet, tudjátok ő is
olyan afrikai stílussal megy. A sávokat nem tartja be az autópályáról csak
szimplán a legbelsőbb sávból kanyarodunk le. Ez számomra érthetetlen. Majd
megáll az autó, és Aminata közli, hogy megérkeztünk, engem betessékel, a férfi
meg hozza utánunk a csomagjaim.
A házba beérve az előszoba fogad egy folyosóval, ahol két
gyermek alszik a földön. Kicsit megijedek, hogy hova is kerültem. Majd Aminata
nyit egy ajtót előttem, és betessékel egy szobába. Puritán, egyszerű szoba, ágy
van. Jó pont. Ez lesz a lakhelyem?! Megmutatja a fürdőt, és a wc-t, szabályokat
nem mond, mit hogyan kell használni, csak annyit mond, hogy szóljak ha fürdeni
akarok, mert majd megengedi a meleg vizet nekem. Gondoltam ez már jó pont, hisz
van víz! Kedvesen hoz nekem egy üveg vizet és kiemeli, hogy ez az enyém. Mert
az ő vizüket én nem ihatom. Egyetértek, bármit is jelentsen.
Végre befekszem az ágyba, és várom a jól megérdemelt pihenésem.
Ám még alvás előtt kavarognak a fejemben a gondolatok. Hisz a lelkemre
kötötték, hogy csakis szúnyogháló alatt aludhatok, de hisz itt nincs is
szúnyogháló. Azt mondták akkor vegyek egyet, de honnan? A szobámban nincs bolt.
És a következő szabály az volt, hogy éjjel ne menjek az utcára. Mindegy,
bebugyolálom magam tetőtől talpig a takaróval, és reménykedem nem jönnek a
maláriás szúnyogok. Viszketek. Beképzelem. Elalszom….