Felejthetetlen, kereshetetlen, nem ésszel ittam, nem vagyok kedves.

Szombat este hat órára járt az idő. Haza rohantam, köszöntem anyunak, majd felmentem a szobámba. Levágtam a táskát a sarokba és előszedtem egy nagyobbat. Abba belevágtam 2 polót, egy pulcsit és pár alsóneműt. Fél óra múlva már ismét az ajtóban álltam indulásra készen. Adtam egy puszit anyu arcára és már léptem volna ki az ajtón, mikor feltette nekem a kérdést, amire nem akartam válaszolni:

-Mikor jössz haza?

-Hétfő délután. - mondtam, mintha mindig is így terveztem volna. Ráér még megtudni. Legalább addig sem aggódik miattam annyira. 

Kiléptem az ajtón, hátra se nézve magam után, csak rohantam. Csak az ismeretlen pályaudvaron jöttem arra rá, hogy én teljesen idegen vagyok, pedig még el se mentem sehová. Az ismeretlen vonattal haladtam el ismeretlen helyek mellett, és közben néztem, ahogy zajlik körülöttem az élet. A családot mellettem. A kislányt az önfeledt mosolyával. A szüleit, ahogy egymás vállára dőlve nézik lányukat,  a gyümölcsöt amely a szerelmükből lett, ahogyan mesél nekik kalandjairól. A mindennapjairól.
A velem szemben ülő két fiatal srácot, akik késő este tartottak éppen haza a munkából, koszosan, fáradtan. Hallottam, hogy otthon várja őket az anyukájuk, a meleg vacsora, szeretet. Én pedig felkaptam a táskámat, és leszálltam a vonatról, hátha a busszal könnyebb lesz menni.
Az autópálya mellett állva, ahogy suhantak el mellettem százzal a kocsik, ahogy mindenki sietett valahova, éreztem először úgy hogy tényleg bölcs lépés lesz ez. Hogy nem fogom megbánni. Azt éreztem, hogy végre velem is zajlik az élet. 

Aztán jött a busz... Minden olyan új volt, mégis régi. Mindent most látok először, és utoljára is. Elértünk a busz végállomására. Az utolsó választási lehetőségem. Ha balra megyek, minden marad a régiben, nem változik semmi.
De ha jobbra megyek. Ahol az ismeretlen vár. Mi lesz velem akkor?