Sétáltam le a lépcsőn a nagy tömegben, egyszer csak mellém keveredett egy fiatal fiú, rám nézett és köszönt:
-Szia- Én meg csak néztem körbe , hogy ez most nekem szólt-e vagy sem, de aztán úgy tűnt mintha hozzám szólt volna ezért kicsit kérdőn vissza köszöntem. Majd mind a ketten éreztük a helyzet cseppnyi kínosságát ezért másfele néztünk. De én kíváncsi voltam ezért elkezdtem mustrálni a fiút, hogy mégis mi miatt köszönhetett rám, ő ezt észrevéve nézett rám egy árnyalatnyit kérdőn, ezért én feltettem a kérdést amire gondoltam:
-Ismerjük egymást valahonnan?- Láttam rajta a kétségbeesést és a megdöbbenést, én meg nem tudtam, hogy amiatt van így megilletődve mert én nem emlékszem rá, vagy amiatt, mert nem is nekem köszönt. Ám a válasza mindent tisztázott.
-Azt hiszem igen, de már nem vagyok benne biztos...- Ekkor elkezdtem gondolkodni, hogy na de mégis csak ki ez a srác, merészen nyújtottam felé a kezem, végül is eléggé jó kiállású fiúnak tűnt, abból se lehet túl sok baj, ha majd most megismerem. Tehát nyújtom felé merev kezem és mondom neki a nevem, ő bátortalanul elfogadja ugyan a kézfogást, de nem szól semmit, csak látom, hogy arca gondterhelt, és nagyon agyal valamin. Végül csak kisütött a kis agyából valamit.
-Akkor nem...- mondta, én meg csak néztem rá, hogy akkor mi nem? Nem értettem a szituációt, mégis akkor most ismerjük egymást, és ha igen akkor honnan, ha meg nem akkor mit köszönget idegeneknek?
-Szóval akkor mi nem?- kérdeztem, hát azért már mégis lépjünk tovább ezen az ismerkedés dolgon.
- Hát nem tévesztettelek össze senkivel, te vagy a Ába unokatesója nem? - kérdezte, és itt nekem beindultak az agytekervényeim. Te Jézus isten, mégis ki ez a srác aki ismeri egy rokonom, és általa engem is, és mégis, hogyan találkozhattunk egyszer valamikor. Ez most már egyre kínosabb szituáció lesz, hogy ő tudja, hogy én ki vagyok, nekem meg se az arca nem rémlik, azt se tudom hol láthattam, a neve meg már végképp távozott valahová az űrbe. És ekkor beugrott egy régi emlék, hogy mikor még kis kamasz voltam Ába össze akart hozni az egyik haverjával, akivel egyszer "randiztam", lehet, hogy ez az a srác? De te Szűz Mária most segíts meg, mi is volt a neve? Soma, Doma, Roma? Szerintem az arcomra is kiülhetett ez a gyors google keresés az agytekervényeimen belül, ugyanis a fiú kisegített.
- Amúgy Doma vagyok, ha nem emlékeznél.- mondta, én pedig a kínos szituációk fokozója vagyok a felesleges fecsegésemmel, ezért elkezdtem magyarázkodni.
-Ja de emlékszem egyszer találkoztunk, csak a neved nem akart beugrani, tudtam hogy valami O és A de a többi betűd már kiesett az emlékezetemből... - Hát igen mihez is kezdenék a nagy szám nélkül. Ballagtunk tovább egymás mellett és ő nézett balra, én meg néztem jobbra. Oké, most már túl vagyunk az ismerkedésen, helyre raktuk a dolgokat, hogy ki kicsoda, de most akkor illene valamiről beszélgetnünk? De ez a fiú vagy olvas az arcomról, vagy egy rugóra járt ma az agyunk, mert bedobta a tipikusan sablon kérdést.
- Na és mi újság veled? - Imádom mikor az emberek ezt kérdezik tőlem, főleg akkor ha az ember aki ezt kérdezi annyira ismer engem, mint egy diétás mókust, és utoljára akkor találkoztam vele mikor még a seggemen lógott a pelenka, én meg anyám csöcsén csüngtem. De mit tesz a szocializálódott egyén, és a jólneveltség, hát válaszolni kell neki mégis valamit.
- Tanulok!- vigyorogtam, és meglóbáltam a kezemben lévő papírokat.- És te mit csinálsz? - kérdeztem vissza, mert ha már ő kínos pillanatokat okoz nekem akkor ne hogy már ő ne maradjon ki ebből a jó buliból, na meg az a bizonyos szocializáció is közrejátszott picit ebben a kérdésben.
- Én most nem tanulok- válaszolta, én meg ez az "azta, nem mondod" fejet vágtam. Persze, hogy most nem tanulsz mert éppen sétálsz, barom! Szerencsére, ennél a pontnál nem jutottunk tovább, mert én elrohantam a buszomhoz, egy gyors "szia, most mennem kell" dologgal, aztán még 5 nagyon hosszú percig nézhettük egymást, én a buszról ő meg a busz mellől, mert természetesen, hogy ilyenkor nem indul el azonnal a busz...
-Szia- Én meg csak néztem körbe , hogy ez most nekem szólt-e vagy sem, de aztán úgy tűnt mintha hozzám szólt volna ezért kicsit kérdőn vissza köszöntem. Majd mind a ketten éreztük a helyzet cseppnyi kínosságát ezért másfele néztünk. De én kíváncsi voltam ezért elkezdtem mustrálni a fiút, hogy mégis mi miatt köszönhetett rám, ő ezt észrevéve nézett rám egy árnyalatnyit kérdőn, ezért én feltettem a kérdést amire gondoltam:
-Ismerjük egymást valahonnan?- Láttam rajta a kétségbeesést és a megdöbbenést, én meg nem tudtam, hogy amiatt van így megilletődve mert én nem emlékszem rá, vagy amiatt, mert nem is nekem köszönt. Ám a válasza mindent tisztázott.
-Azt hiszem igen, de már nem vagyok benne biztos...- Ekkor elkezdtem gondolkodni, hogy na de mégis csak ki ez a srác, merészen nyújtottam felé a kezem, végül is eléggé jó kiállású fiúnak tűnt, abból se lehet túl sok baj, ha majd most megismerem. Tehát nyújtom felé merev kezem és mondom neki a nevem, ő bátortalanul elfogadja ugyan a kézfogást, de nem szól semmit, csak látom, hogy arca gondterhelt, és nagyon agyal valamin. Végül csak kisütött a kis agyából valamit.
-Akkor nem...- mondta, én meg csak néztem rá, hogy akkor mi nem? Nem értettem a szituációt, mégis akkor most ismerjük egymást, és ha igen akkor honnan, ha meg nem akkor mit köszönget idegeneknek?
-Szóval akkor mi nem?- kérdeztem, hát azért már mégis lépjünk tovább ezen az ismerkedés dolgon.
- Hát nem tévesztettelek össze senkivel, te vagy a Ába unokatesója nem? - kérdezte, és itt nekem beindultak az agytekervényeim. Te Jézus isten, mégis ki ez a srác aki ismeri egy rokonom, és általa engem is, és mégis, hogyan találkozhattunk egyszer valamikor. Ez most már egyre kínosabb szituáció lesz, hogy ő tudja, hogy én ki vagyok, nekem meg se az arca nem rémlik, azt se tudom hol láthattam, a neve meg már végképp távozott valahová az űrbe. És ekkor beugrott egy régi emlék, hogy mikor még kis kamasz voltam Ába össze akart hozni az egyik haverjával, akivel egyszer "randiztam", lehet, hogy ez az a srác? De te Szűz Mária most segíts meg, mi is volt a neve? Soma, Doma, Roma? Szerintem az arcomra is kiülhetett ez a gyors google keresés az agytekervényeimen belül, ugyanis a fiú kisegített.
- Amúgy Doma vagyok, ha nem emlékeznél.- mondta, én pedig a kínos szituációk fokozója vagyok a felesleges fecsegésemmel, ezért elkezdtem magyarázkodni.
-Ja de emlékszem egyszer találkoztunk, csak a neved nem akart beugrani, tudtam hogy valami O és A de a többi betűd már kiesett az emlékezetemből... - Hát igen mihez is kezdenék a nagy szám nélkül. Ballagtunk tovább egymás mellett és ő nézett balra, én meg néztem jobbra. Oké, most már túl vagyunk az ismerkedésen, helyre raktuk a dolgokat, hogy ki kicsoda, de most akkor illene valamiről beszélgetnünk? De ez a fiú vagy olvas az arcomról, vagy egy rugóra járt ma az agyunk, mert bedobta a tipikusan sablon kérdést.
- Na és mi újság veled? - Imádom mikor az emberek ezt kérdezik tőlem, főleg akkor ha az ember aki ezt kérdezi annyira ismer engem, mint egy diétás mókust, és utoljára akkor találkoztam vele mikor még a seggemen lógott a pelenka, én meg anyám csöcsén csüngtem. De mit tesz a szocializálódott egyén, és a jólneveltség, hát válaszolni kell neki mégis valamit.
- Tanulok!- vigyorogtam, és meglóbáltam a kezemben lévő papírokat.- És te mit csinálsz? - kérdeztem vissza, mert ha már ő kínos pillanatokat okoz nekem akkor ne hogy már ő ne maradjon ki ebből a jó buliból, na meg az a bizonyos szocializáció is közrejátszott picit ebben a kérdésben.
- Én most nem tanulok- válaszolta, én meg ez az "azta, nem mondod" fejet vágtam. Persze, hogy most nem tanulsz mert éppen sétálsz, barom! Szerencsére, ennél a pontnál nem jutottunk tovább, mert én elrohantam a buszomhoz, egy gyors "szia, most mennem kell" dologgal, aztán még 5 nagyon hosszú percig nézhettük egymást, én a buszról ő meg a busz mellől, mert természetesen, hogy ilyenkor nem indul el azonnal a busz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése