Az utazás:

Könnyes búcsút véve indultam el Budapestről, hogy felfedezzek egy másik kontinenst, egy másik országot, és egy teljesen más várost. Volt idő ám gondolkodni és felkészülni a 7 órás repülőutat megszakította egy 5 órás Lisszaboni ücsörgés. A kalandjaimat mégis már Lisszabonban elkezdtem. Amint sétáltam a reptéren a nagyon távol lévő kapu irányába, az emberek szerkezete úgy változott meg körülöttem, mire oda értem a Dakari járathoz, már csak 4 fehér ember volt rajtam kívül. Ebből 3 egy padsoron foglalt helyet ahol még én is le tudtam ülni. A mellettem ülő férfi épp a laptopján irt valamit, én pedig kedvesen odahajoltam hozzá és magyaráztam:

-Bocsi bedughatom a laptopodba a telefonom tölteni, mert elfoglaltad az egyetlen konnektort amit Magyarország óta látok. –ő pedig készségesen bedugta. Szó nélkül…

A repülőn már elfogott egy érzés, szorított a mellkasom, és úgy éreztem búcsút kell vennem az Európai kontinenstől. De éjszaka volt és nem láttam semmit csak pici sárga pontokat…

A dakari reptér már mókásabb helynek bizonyult. Leszállva a gépről egy buszba tereltek minket, majd megálltunk egy kis háznál, ami úgy nézett ki mint nálunk egy városháza, pici volt, dísztelen és fehér. Ott egy folyosón kellett végig menni aztán jött az útlevél ellenőrzés, én egy kedves lányt fogtam ki, gondoltam itt nem lehet semmi probléma, én vagyok a fehér ember, miért állítanának mégis meg? Ha azt hinnénk a kontroll gyerekjáték, akkor el kell keserítselek titeket, mert nem! Először is megkért a csaj hogy rakjam egy kis szürke gépre az ujjam, én készségesen megtettem, és közben jöttem rá, hogy ez itt bizony most ujjlenyomatot vesz. Hirtelen át is futott a fejemen, hogy remélem nem talál semmit az ujjamban. Hisz ki tudja, lehet előző életemben bűnöző voltam, vagy épp gyarmatosító. Gondolom itt mind kettő ugyan akkora súllyal bír. A gép elkezdett rezegni, majd a hölgy készségesen megkért, hogy akkor most jöhet a bal ujjam is. Kicsit bénáztam, hogy na basszus, lehet elbasztam, és már a bal ujjamat szkennelte a gépbe az előbb, mit mondok?! Ám erre időm se volt, hisz a kislány máris kérdezett:

-Cím?

-Nem tudom.- válaszoltam és itt már elkezdett forrósodni alattam a talaj.

-Cím? –kérdezte újra, mint aki nem érti mit mondtam az előbb.

-Nem tudom, nem emlékszem…- Ám az igazság az volt, hogy nem is tudtam mi lesz a címem hol fogok lakni, vagy egyáltalán vár-e rám valaki a reptéren. Csak bíztam mindenben.

-Oké, akkor állj félre!- és ezzel a lendülettel elrakta az útlevelem.

Természetesen mint jó állampolgár én félreálltam a kis kalitkája mellé és erősen gondolkodtam, hátha ki tudok nyomni magamból egy dakari címet. De nem akartam hazudni, ez mégis csak a szenegáli vám ellenőrzés, ki tudja mit csinálnak azzal aki hazudik megdöbbenésében. Így kezembe vettem a telefonom és elkezdtem hívogatni a kinti kontaktom.

Foglalt.

Hívom az otthoni kontaktom aki elküldött a világ közepére.

Foglalt.

Ezért felváltva próbálok hívni mindenkit. De nincs vonal. Legalább tudom, hogy a kapcsolattal van a gond nem azzal, hogy itt hagytak a világ közepén. Elmés kobakomnak köszönhetően rájövök, hogy ha hálózat nincs akkor majd keresek egy wifit… Most biztos fogjátok a fejeteket otthon és azt gondoljátok, hogy „Jézus!” ám szerencsémre volt wifi a reptéren. Én is ugyanúgy megdöbbentem, azon már kevésbé, hogy nem működik. Attól még írtam egy emailt gyorsan az otthoni kontaktnak, hogy ha felébred, akkor dobjon már meg egy címmel. Bár nem láttam sok esélyt a válaszra, ezért a saját fejem után mentem. Vagyis vissza a kalitkában ülő kislányhoz, aki szerintem az angol tudását így hajnalban roppantul túlfeszítette az érdeklődésével, hogy ugyan akkor kedves csak nem hagytak itt téged a világ közepén, tehát:

-Cím?

Édes makkom most már, nem érti meg, hogy nincs címem, csak egy pecsétet akarok az útlevelembe, hogy kimehessek cigizni. De válasznak sokkal jobbat adtam mint a gondolataim.

-Nincs címem, nem találom, a kontaktom meg nem veszi fel a telefont, mert nincs hálózatom, tessék itt a telefonom, hívd fel vagy legyen elég ennyi címnek, hisz van egy nevem és egy telefonszámom is ami dakari. – Itt a lány vagy megsajnált, vagy tényleg elég volt neki ennyi, de elkezdett gépelni , majd ismételten kérte az ujjaimat egy fotóra, és már nyúlt is a várva várt pecsétért.

Igen! Beléphetek Dakarba örültem meg. Majd még mielőtt tovább mehettem volna, egy egyenruhás férfi állt elém.

-Útlevél?

Na basszus, már megint kezdik, csak nehogy címet kérjen ez is, mert akkor most már tuti nem úszom meg. De nem csak lecsekkolta, hogy megkaptam-e a pecsétet a kis hölgytől. Tovább enged a bőröndkiadó felé. Ami konkrétan egy nagyon hosszú szalag ami tekereg körbe egy kis szobában. Már ahogy belépek kiszúrom, mind a két csomagom. Legalább volt értelme annak, hogy a lány ott váratott, itt akkor most nem kell. Szerzek magamnak egy tolós kocsit, és lekapom a két nagy csomagom a szalagról, majd a 3. kis bőröndöm is feldobom melléjük, szépen elhelyezem a kompozíciót, hogy semmi ne boruljon le, és elindulok kifelé. Egy újabb egyenruhás úriember áll elém. Azt kéri, hogy helyezzem fel a csomagjaim az átvizsgáló szalagra. Szépen sorban elkezdem rakodni a cuccaimat, közben kérdezgetem az úriembert, hogy mindegyiket rakjam-e fel. A laptop táskánál int, hogy nem kell. A csomagjaim be és kimennek, gond nélkül. Én pedig elindulok a külvilágba. Az ajtóban újabb egyenruhás örök tömege, aztán az éjszakai Szenegál tárul elém, sötét gyéren világított út tele emberekkel. Akik táblát tartanak, nem látom a nevem így elmegyek mellettük. Egy ráccsal elkerített folyosón megyek végig, a rács két oldalán emberek tömege, akik nyúlkálnak befele, ki táblát tart, ki SIM kártyát árul, de van olyan is aki egyből pénzt akar váltani nekem jó áron. Kiszúrom a nevem, egy hölgy kezében, és nagy mosollyal dobok neki egy puszit, mondja, hogy menjek végig a folyosón ott találkozunk. Az amúgy 2 perces folyosó 10 percnek tűnik, miközben azon gondolkodom, mikor fogják ellopni a bőröndjeim. Kiérve a „ketrecből” egy segítőkész férfi ugrik elém, magyaráz, hogy elvisz. Intek, hogy már van fuvarom. De újabb emberek jönnek oda hozzánk, hogy segítsenek. Nem hagyjuk. Aminata, a szenegáli hölgy mondja, hogy menjünk a kocsihoz, így elkezdjük tolni  együtt a kocsit. 3 lépés után 5 férfi lép ismét elénk, hogy majd ők segítenek. A hatalmas kavarodásban kettő megmarkolja a nagy bőröndjeim és elindul, én meg szaladok utánuk Aminatával  és a kis bőrönddel. Az egyik fickó nagyon beindult, Aminata kiabál utána, hogy merre megy, de nincs megállás, megyünk utána. Bepakolják a bőröndjeim egy kocsiba, és kérik a kis bőröndöm is rakjam mellé, de nem abból nem engedek. Betessékelnek a kocsiba és el is indulunk. Azt sem tudom ki kicsoda, hogy ismerősök vagy csak reptéri csencselők. A sofőr kicsoda egyáltalán?!

Nem hosszú az út, de nagyon leköt. Csak bambulok ki az ablakon, nézem a szegényes romos, koszos házakat, az utcán alig van ember, de ahol van ott tömegesen férfiak. Ácsorognak a tűz mellett. Igazi Afrika stílus nem? Biztos éppen sütik az oposszumot. A férfi furcsán vezet, tudjátok ő is olyan afrikai stílussal megy. A sávokat nem tartja be az autópályáról csak szimplán a legbelsőbb sávból kanyarodunk le. Ez számomra érthetetlen. Majd megáll az autó, és Aminata közli, hogy megérkeztünk, engem betessékel, a férfi meg hozza utánunk a csomagjaim.

A házba beérve az előszoba fogad egy folyosóval, ahol két gyermek alszik a földön. Kicsit megijedek, hogy hova is kerültem. Majd Aminata nyit egy ajtót előttem, és betessékel egy szobába. Puritán, egyszerű szoba, ágy van. Jó pont. Ez lesz a lakhelyem?! Megmutatja a fürdőt, és a wc-t, szabályokat nem mond, mit hogyan kell használni, csak annyit mond, hogy szóljak ha fürdeni akarok, mert majd megengedi a meleg vizet nekem. Gondoltam ez már jó pont, hisz van víz! Kedvesen hoz nekem egy üveg vizet és kiemeli, hogy ez az enyém. Mert az ő vizüket én nem ihatom. Egyetértek, bármit is jelentsen.

Végre befekszem az ágyba, és várom a jól megérdemelt pihenésem. Ám még alvás előtt kavarognak a fejemben a gondolatok. Hisz a lelkemre kötötték, hogy csakis szúnyogháló alatt aludhatok, de hisz itt nincs is szúnyogháló. Azt mondták akkor vegyek egyet, de honnan? A szobámban nincs bolt. És a következő szabály az volt, hogy éjjel ne menjek az utcára. Mindegy, bebugyolálom magam tetőtől talpig a takaróval, és reménykedem nem jönnek a maláriás szúnyogok. Viszketek. Beképzelem. Elalszom….