Mint kicsikart szó a haldoklóból - hol a kincs vagy ki a gyilkos -, olyan nehezen mondom, hogy "szeretlek".

Feküdtünk az ágyban egymás mellett és néztünk valami unalmasnak tűnő műsort a tv-ben. Ő közben átkarolt engem és simogatta gyengéden a vállamat, erős kezével. Én csak a mellkasán nyugtattam fejemet. Magához szorított és azt mondta:
-Szeress már!- Én gondolkodás nélkül kezdtem el kibökni a választ, csak úgy hirtelen az első gondolatom ami a fejemben volt:
-Szeret...- és itt elharaptam a nyelvem. Mit művelek? Nem mondhatom ki, de kimondhatom, de nem tudom megtenni, már elkezdtem, és nem tudtam befejezni, te jóságos ég! Pedig ha tudnád, hogy minden pillanatban, minden percben, minden órában, mikor veled vagyok vagy ha nem vagyok veled csak arra gondolok, hogy mennyire szeretlek. Ha veled vagyok még gondolkodni sem tudok igazából, mert csakis ez a szó köröz a fejemben. Egyfolytában ott van a nyelvem hegyén, mindig várom a percet, hogy mikor mondhatnám ki neked. Keresem a megfelelő pillanatot, az üres helyet ahová berakhatom, valami indulatszót amivel elkezdhetem, és keresek valamit amit a végére rakhatok. Csak tudnám végre mondani neked. De sosem bírom...