Figyelmeztettek már, hogy nem jó mindent magamba fojtani, de ha szabadjára engedem az indulataimat, utána mehetek mindenkihez bocsánatot kérni. Talán az a legegészségesebb, ha a fülemen engedem ki azt, aminek ki kell jönnie.

FELMONDOK.

Lassan megszámlálhatatlanul sokszor hangzott el a számból ez a mondat, és még mindig csak szenvedek, és szenvedek tovább ugyan ott. Kell ez nekem? NEM! Semmi féle képen sem. Sőt mondok valami újdonságot, nem is élvezem. Egyáltalán nem, egyetlen egy részletét sem, semmit. Nem élvezem, nem érzek semmit, és kedvem sincs hozzá.

 Mit tegyek még?

 Én már amúgy egyszer és mindenkorra véget vetettem ennek, de ez követ! Be eszi magát a bőröm alá, és nem hagy nyugodni. Én már egyszer végig csináltam ezt a procedúrát, miért kell még egyszer? Nem elég az ha azt mondom az amit akkor mondtam most is érvényes? Mert így van, még most is érvényes.