Hogy mit csinálok? A semmire várok!

Patak partján üldögélve a lábat a vízbe lógatja. Hosszú szőke göndör haja leér a derekáig az égszínkék ruhájának alja sötét kék a víztől. Fehér bőre csak úgy izzik a nap melegétől, a cipőit maga mellé rakva, tette be lábát a patakba. Lába köré kis körgyűrűk gyűltek, amelyek  nagyobbak lettek, majd eltűntek. Ahogy egyre jobban mozgatta a lábát a gyűrűkből mindinkább több és nagyobb lett. Ha abba hagyta a gyűrűk eltűntek, de tudta, hogy nem örökre csak egy kis időre amíg a lába újra meg nem mozdul.

Bámulta a gyönyörű kis patakocskát ahogy a lábai mellett folydogált el. Azon gondolkodott, hogy hiába próbálnak megállítani ezt a kis patakot, az úgyis utat törne magának, ha ő most elkezdene köveket dobálni vele a víz egy ideig megállna de aztán a kövek mellett folyna el tovább. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy sem hallotta hogy mögötte valaki odasurrant hozzá, csak akkor ébredt fel rövid eszme futtatásából, mikor a fiú leült mellé és hozzá ért a vállához. Megrémült, mert nem tudta, hogy követték. Ránézett a fiúra, akinek világos barna haját, szinte már szőkére szívta a nap, a vizet nézte a fiú, nem nézett a lányra, pedig bámulta őt. így ültek egymás mellett perceken át, a lány várta, hogy a fiú végre megszólaljon. A lány már szinte feladta az járt a fejében, hogy fogja a cipőjét és feláll. Mire a fiú szóra nyitotta a száját: "Hidd el, megéri!" Ránézett a lányra most először mióta leült. Komoly arcában nem lehetett megtalálni, sem kétségeket, sem tagadás. A hazug mosolya is már messze jár. Ez volt az első pillanat, mikor tényleg igazat mondott.