Ha eláruljuk, mi tesz bennünket boldoggá, a legmélyebb titkunkat adjuk ki... Tudom.

A sötét csöndben néma megadással feküdt. Azon gondolkodott, mire is riadt föl, de nem rémlett föl semmi. A gyomra olyan üres volt, hogy fektében is szinte szédült - húzta lefelé, odaragasztotta az ágyhoz. Makacsul becsukta a szemét: aludni akart. Ismerte ezt a folyamatos kattogást, recsegést-ropogást, ami álmatlan agyának elszabadult gépezetéből származott. Átfordult a bal oldalára, kezét a kispárna alá fúrva arca alá polcolta azt. Gyomra fekete űrként tátongott, de nem akart gondolni rá. A nyárra gondolt, aztán az őszre és a télre: a férfiakra, akik mind ugyanúgy hajoltak föléje. Az ölelkezésekre, melyekben szolgaként szenvedett - vagy szabadon szárnyalt. A férfiakra gondolt, akik mind, kivétel nélkül barna hajúak és barna szeműek voltak, s mind, kivétel nélkül akarták őt. A fülében még mindig ott pattogott a csönd, nem tudott visszaaludni.

Az utolsóra gondolt, aki ma este ölelte: mekkora magány kell ahhoz, hogy elhagyott asszonyától kolduljon? Önmagára gondolt: csodálkozott, hogy az érintés, amitől egykor minden porcikája megremegett, most már hidegen hagyta - fásult közönnyel tűrte az ölelést, fásult arccal nyugtázta a kései könnyeket, amiket nem most kellett volna elsírni, hanem évekkel ezelőtt. Nem kellettek neki már ezek a halott trófeák.

Vibráló, szilaj testének jólesett a becézés, mindezek ellenére. Enni adott hát az éhezőnek, s közben maga is nyelt néhány finom falatot. Olyan erők tomboltak testében, csaptak ki partjain át hatalmas, tarajos hullámokban, amik mindent képesek voltak magukba szippantani. Néha megijedt ettől az örvénylő szökőártól, de aztán engedte magát: tudta, hogy csak azt rántja le a mélybe, aki kapálózik. Legalábbis így hallotta gyerekkorában, s ebben hitt.

Várta az álmot: két óra negyvenhétkor nézte meg az órát, s most hajnali négy múlt. Ágyéka szüntelen forrongását most is érezte: kezével megtapogatta a nedvesedő fehérneműt. A néhány nappal azelőtti fiúra gondolt, a szép lelkű, hazug szeretőre, aki teste minden egyes húrjának értette csínját-bínját. Akit ahányszor eltaszított, annyiszor kívánt még jobban magába szippantani. A szemtelen magabiztosságra, ahogy a behúzott ajtó előtt csókolva, derekához nyúlt, ahogy becéző kezeivel úgy érintette, mint soha senki más.

Ennyi az élet? Hosszú órák röpke nyögései, rövid percek hosszú sóhajai?

Szabadulni akart, kapálózott. Aztán már azt sem tette. Hat tizenötkor csörgött az ébresztő.

miújság.