Igen, ő volt az én szőke hercegem azon a bizonyos fehér lovon.. de rá kellett jönnöm, hogy ebben a mesében nem én vagyok a királylány...

Eljött a nap. leesett az első hó. ma újra láthatlak. megbeszéltük hogy ott találkozunk ahol találkoztunk még anno először és én ott vártam rád a hatalmas tölgyfa alatt a park szélén az út mellett. Hideg volt és sötét. látszott a leheletem és egy lélek sem volt körülöttem a szél fújt és átfújt a ruhámon is. nagyon fáztam de nem bántam. melegített a remény hogy eljössz. a remény hogy velem leszel. a remény hogy szeretsz még. Elkezdett csepegni az eső de mivel annyira hideg volt így egyből oda is fagyott mindenhová.. a szél ahogy megborzolta a fák csupasz jeges ágait rémisztő hangokat kelletett. ekkor megcsörrent a telefonom. én türelmetlenül kezdtem el kutatni a nagy táskámban. hogy vajon már megint merre lehet. végre megtaláltam. és már nyomtam is a "fogad" gombot. reménykedtem hogy nem ő az. és nem azért hív mert valami történt... fülemhez emeltem a telefont és kérdően bele szóltam. a fagytól ez a szó inkább suttogásnak hatott így még egyszer megszólaltam. egy pillanat múlva egy mély férfi hang szólalt meg a másik oldalon. "kérlek. fordulj hátra."  én könnyedén sarkon pördültem és megláttam őt. ott állt mögöttem. pontosan mögöttem. a fordulás és meglepettség együttes hatására kizökkentem egyensúlyomból. és szinte karjaiba omlottam. nem ölelt meg. csak megfogott hogy ne essek el. a szemembe nézett. gyengéden megcsókolt. először az alsó ajkam majd a felső ajkam. kicsit eltávolodtam tőle. és mosolyogva azt mondtam. Szeretlek! ő is elmosolyodott és láttam ahogy egy könnycsepp gördült végig az arcán. nem tudtam elképzelni se hogy mitől. egy szót se szólt csak átölelt. még egyszer megcsókolt és elsétált...