Pont mint a drog, egyszer rákapsz többet nem akarod elengedni. Minnél többet akarsz belőle, és hiába csinál olyat, amit te nem szívlelsz mégis akarod. Akarod érezni azt a rituálét, függeni akarsz tőle. Minden porcikád ordítja hogy ne de mégis olyan könnyedén bele csusszan a kezébe a kezed, és ott ragad bár ordít benned egy picike hang hogy "Neee! Fuss, rohanj. menekülj innen", de annyi hang van körülötte akik azt kiabálják "Igen, ezért megérte szenvedni..." Ám az a picike hang amelyik üvölt olykor túlüvölti a többi hangot. Ekkor megfutamodsz, majd lenézel a kezedre melyet még mindig szorít az ő keze, és újra eszedbe jut milyen jó is. Elképzeled, hogy majd holnap is találkoztok, meg az után is, ekkor megint bekopog a fejedbe egy hang.-Biztos vagy benne?
-Nem. Lesz olyan valaha is , hogy valamiben 100%-ig biztosak leszünk? És te csak veszekedsz a hangokkal a fejedben, az összes próbál meggyőzni a saját igazáról, és te mégis egyikre sem hallgatsz. A pillanat elszáll és te felébredsz otthon hogy a vacsorádat eszed és közben azt kérdezik tőled:
-Kérsz még egy kis teát?
Próbálod felidézni az emlékeidben hogyan is kerültél haza, hisz annyira elbódított, hogy az agyad igazából már fel sem fogta azt mi történik vele. Megjelennek az emlékképeid és te össze vissza dobálod őket, mert egyik sem passzol össze. Épp mint a puzzle, úgy próbálom megtalálni mi is történt akkor, de úgy látszik sehogy sem sikerül megtalálnom a hiányzó darabot, lehet elveszett miközben a dobozt ráztam hazafele, én csak lógattam a kezemben, grimaszokat vágtam és beszélgettem a hangokkal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése