Modern színpadra illő pszichés képlet:

Szabadjára engedem mélységes fantáziám, és bemutatom nektek, hogyan is néz ki az elmémben az elérhetetlen jövőképem egy apró mégis jelentős részlete.

Egy piciny és rumlis szobában üldögélek éppen, az arcomon ráncaim között már csak jókora keresgéléssel lehet megtalálni valós koromat, és alakomat. Ruháim vajmi kis ócska ám de kényelmes otthonka, hajam merő gubanc. Talán az egyetlen porcikám, amely megmaradt nőies fiatalságomból azok a körmeim. Erős, hosszú karmok, egy asztalra csapott krumplipüré végén. Bár eléggé elhagyatott külsejű nőszemélyt írtam le, aki elképzelhető, hogy nem fürdik minden nap, és lehet még a fogait sem mossa meg, de nála ez elnézhető, ugyanis nem a testéből keresi meg a napi betevőjét. Lehet néha napján meg se keresi, de ma mégis azt nem a külleme okozza, hanem az elméje, a fantázia az ő mozgató rugója, és az egyetlen pont ahol meghalhat.

Kopácsolnak körmeim ahogy a csattogó írógéphez verem őket. Nem azért használom ezt a múlt századbeli eszközt, mert nem telik másra, csak ez az, ami megadja a formáját ennek a bizonyos munkának melyet én végzek. Az asztalon és a földön, illetve a szoba bármely más részén mindenhol halomban állnak a koszosnál koszosabb tányérok és poharak, maradék kaják mindenütt. Hamutálak minden asztalon, széken, üres cigis dobozok és félbehagyott szálak hevernek szerteszéjjel, aki a szobába belép, mintha egy kocsmába tévedne alkohol szag, és levegő semmi, csak a cigaretta füst gomolyog szerte széjjel. Ebben a környezetben dolgozom, én teljes nyugalomban csak magamat hergelem, hogy végre alkossak valamit. Úgy tartom jónak ha elkezdek valamit akkor onnan nem is mozdulok, ezért van az, hogy már vagy 3 hete ki se léptem a lakásból. Eszembe jutott valami és leültem a székbe csapkodtam az írógépet, néhol kisebb nagyobb szünetekkel, néha semmit se írtam. Jót tenne ha kilépnék a házból, de félek akkor valami más ötlet fog rám törni amely az előző ötlettel nem párosul, és akkor ez a 3 hetem a kukában landol. Családom nincs, nem is lehetne ebben az elhagyatott állapotban. 

Remegő kezemben lóg a cigim és úgy kutatok fél kézzel, dobálom a különböző lapokat a szoba egyik sarkából a másikba. Ez így nem működik beveszem a cigim a számba, a kezem remeg a szemem vibrál, végre ráakadok a kis kerek dobozra, csörög és zörög a kezemben ahogy feszegetem próbálom kinyitni. A cigi kiesik a számból és a szőnyegre hullik nem törődök vele engem csak a doboz éltet, a doboz tartalma az ami nekem kell. Feszegetem teljes erőmből, a számba veszem a fogaimmal ráharapok a kupakra. Egy hangos pukkanás, és most mindenhol a szobában a földön ott gurulnak apró fehér bogyóim. Leguggolok  majd a földre rogyok, felmarkolom az első tablettát ami csak a kezem alá esik, bekapom a számba és lenyelem víz nélkül, de egy nem elég, térdre esem és kúszok tovább a földön a sarok felé újabb tabletta esik az utamba. Hamm bekapom, mint egy porszívó. A lábamnál találok még egyet, hogy ne vesszen kárba azt is beveszem. Szét terülve a földön nyitott szemmel bámulok a semmiségbe.

Akár ez is lehetne a jövőm, de egy valami hiányzik belőle... TE!