'Az emberek nem a sorsuk, hanem csupán a saját elméjüknek rabjai.'

156!

Rá gondoltam. de nem kellett volna. a szemem bekönnyesedett minden összemosódott a világban és az ő arcát láttam az alaktalan árnyakból. becsuktam a szemem hátha akkor eltűnik. de nem így tett elkezdett felém közelíteni. majd megállt pontosan egy lépésnyire tőlem. rám mosolygott. én vissza mosolyogtam de ekkor éreztem hogy legördül egy könny csepp az arcomon. ha kinyitom a szemem vajon eltűnik? egyáltalán akarom hogy eltűnjön az életemből örökre?
a szemem csukva maradt és a külső világ csak az arcomon legördülő könnyeket látta. én pedig ébren álmodtam. ott állt tőlem egy lépésnyire... kinyújtotta a kezét és végig simította vele az enyémet a vállamtól az ujjaimig majd megfogta a kezem és kicsit elhúzott maga felé. én beléptem pontosan elé. csak álltunk egymással szemben a szemem pontosan a szemébe nézett semmi mást nem láttam. testünk már szinte eggyé olvadt. teljesen súlytalannak éreztem magamat a világban. ő átkarolt és a nyakamon éreztem a lélegzet vételét. szavak melyeket a fülembe suttogott megborzongattak. "Bárcsak újra kezdhetném!"
Felpattantak a szemeim és a délibáb már nem volt ott....