De a halál majd szemeinket szelíd, lágy csókkal zárja be.

Lehajtott fejjel botorkáltam, néha felnéztem, hogy azért lássam merre megyek, de amúgy máson járt az eszem. Nem rajtad, és nem is magunkon, a halálra gondoltam, hogy mi a természetes...  Átkeltem az úton, és tekintetem egyre csak a földre szegtem, néha ugyan fel-fel néztem, hogy azért mégse menjek neki semminek sem.

Megláttam egy fiút az utca szélén még messze tőlem, de felé haladtam és nem úgy látszott mint aki mozdulni készülne onnan. Ismét a földet néztem, de nem hagyott nyugodni valami, felnéztem megint a fiúra, és ő is engem nézett, elfordítottam tekintetem majd kis idő múlva vissza. A fiú még mindig engem nézett, és ahogy egyre közeledtem hozzá azt vettem észre hogy engem néz, egyfolytában és valamiért én is őt néztem... Meg néztem szépen ívelő száját, markáns állát , férfias arcát, kócos haját, és végül a szeminél állapodtam meg. Csak úgy belém furakodtak, mintha belém látott volna, egy pillanatig meztelennek éreztem magam, ahogy nem tudtam tenni semmit az ellen hogy a szemébe nézzek. Elkapta a tekintetem. Én pedig csak sétáltam felé, már szinte ott álltam elötte, mikor kicsit megmozdult szája: - Ugye nem fogsz sirni?- Felébredtem kábulatom, illetve olyan érzésem volt mintha felébrednék, pedig nem is aludtam. Ott állt mellettem de mégis velem szemben és fürkészte szemeimet. -Nem- válaszoltam, és megpróbáltam erőt venni magamon, hogy elkapjam a tekintetem. Ám olyan voltam mint akit hipnotizáltak. Megfogta a karom és bevezetett a házba, az ő háza volt vagy nem. Nem tudtam gondolkodni, az egész homályos volt, mintha álmodnék...